Látogatás Földanyánál

Lehunyom a szemem... Távolról hallom a tibeti kürtök hangját... Halkan szól a zene...

Már látom magam a szokásos módon. Hívom társaim. Pillanatokon belül érkeznek. Ismerem őket... régről... nagyon régóta... Lélekben átölelem őket egy pillanatra. Érzem őket...
Tisztítani megyünk. Bármi lehet... felkészülünk. A fénypáncél beborít bennünk. Mintha fényes halpikkelyek peregnének lefelé a testünkön. Megjön a Fény. Lezárja a páncélt. Innentől áthatolhatatlan... Ma különös. A szivárvány színeit kapjuk. Mindenki mást. Indulunk... Elrugaszkodunk a földtől, repülünk talán a gondolatnál is gyorsabban. Amerre elhaladunk, a táj kissé fényesedik, a vizek átlátszóbbak lesznek, a fű zöldebb, a virágok színesebbek. Pár perc alatt bejárjuk a Földet. Szinte minden szegletét.
Aztán történik valami. Hirtelen a társaim beállnak a Föld köré egyenlő távolságokban. Sugározzák a saját színeiket, mit induláskor kaptunk. Én maradok egyedül. Hívást érzek. Mennem kell a Föld belsejébe. Talán ott is tisztítani kell - gondolom. Ráfér biztosan...

Odaérek a belépési ponthoz. Északi kapu. Nem látni semmit, csak egy hatalmas hófödte szakadékot a sziklák között. Aztán egy lépéssel a szakadék szélére lépek. Előtűnik a kapu. Két hatalmas aranyszínű szobor vigyázza. Lehetnek tán 30 méteresek. Olyanok mint az indiai vagy maja templomok domborművei. Nem emberszerűek. Engedélyt kérek a belépéshez. Nincs válasz, csak lassan megnyitják a kaput és befelé mutatnak. Értem és indulok. Utánam bezárulnak a súlyos ajtószárnyak. Páncélom eltűnik, védett helyen lehetek. Egy kerek fehér tisztásra érek, bár lehet hogy egy befagyott tó jege. Körülnézek. A helyet sziklák veszik körül. Nem látni semmi mást. Várakozom... Aztán valami érkezik felülről. Hatalmas sas száll le velem szemben a túloldalra. Ahogy földet ér átváltozik. Egy férfi alakja bontakozik ki. Aranyszínű, hosszú kabátjának barna szegélyén zsinórminta fut körbe. Lábán puha, barna csizma. Arcát rövid szakáll keretezi. Haja vállig érő. Tudom ki Ő. Ismerem régóta, de meglep mikor középen találkozunk. Nyújtja a kezét, de ahogy meg akarom fogni, az alkaromat kapja el. Mint a harcosok üdvözlése... Látom, mosolyog a szeme... Induljunk, mondja.

Ahogy lép egyet sassá változik. Én gondolkodom hogyan kövessem, de nem nagyon kell. A következő pillanatban gyertyalángként csücsülök a sas nyaka felett.Kicsit meglep, de a kilátás szuper... Felszáll szinte függőlegesen, majd alábukik. A tó jege már nincs ott. Ez egy átjáró... Egy alagúton zuhanunk. Fala fényes, sehol sincs sötét benne. Ahogy elhaladunk a falak mellett, aranyló színben kezdenek tündökölni. Aztán pár pillanat múlva kezd szélesedni a járat.
Egy hatalmas világ tárul a szemem elé. Talán a Belső Föld? Olvastam róla ezt-azt de ez lenyűgöző. Ahogy kiérünk az átjáróból spirálisan ereszkedő táguló köröket írunk le. Amerre haladunk öröm és ujjongás érzete árad az ott létező élet felől. Élőlények sokasága lehet, de nem látom őket. Középen, talán a Föld középpontjában feltűnik egy hatalmas sugárzó gömb. A belső Nap - gondolom épp, de nem egészen. Ahogy közelebb érünk egy hatalmas kristálygömb bontakozik ki. Diszkógömbtükörre emlékeztet, de ahogy egyre közelebb érünk elképesztő a látvány. Minden lapja csillog a fényben. Talán ő maga árasztja a fényt...

Aztán rájövök. Ide tartunk. Egy nyitott lapon át, hatalmas tér fölé érkezünk. Ahogy leszállunk visszaváltozunk emberi formánkká. Körülnézek. Előttünk hatalmas fa. Talán mint az Avatarban. De a gyökerei szabályos kristályokkal kirakott boltíveket alkotnak. Alatta hatalmas tér. Mint egy nagy pályaudvar. Milliónyi élőlény nyüzsög benne. Mintha csak egy piacon sétálgatnának. Mindenfajta földi állat. Békésen kisebb-nagyobb csoportokban.

Egy gyönyörű NŐ érkezik elénk. Földig érő türkizkék ruháját aranyszálak szövik át, ezernyi szikrázó apró drágakő ékesíti. Hosszú, világosbarna haját ugyanilyen pánt fogja össze. Gyönyörű. Ámulok. Hozzánk lép. Elsőnek kísérőmet üdvözli. Összenéznek és szinte csend lesz a milliónyi élet ellenére. Ismerik egymást bizonyosan. Tapintható a szeretet és az öröm. Aztán hozzám lép. Kicsit megilletődött vagyok. Aztán megérinti a mellkasomat. Talán nem is a kezével, talán csak gondolatban. Fél térdre ereszkedem. Érzem... nagyon hatalmas lélekkel találkoztam most. Lehajol, felemel aztán bevezet bennünk a hatalmas fa alá. Az emberi szem nem tudja leírni szinte azt a látványt, nem talál méltó szavakat. Középen egy fehér kristály trónus áll. Nem magas, talán 2-3 lépcső vezet hozzá de mindenhonnan látni lehet. Közben már rájöttem, Ő Földanya. Személyesen. Elfoglalja helyét a trónon és beszélni kezd. Mesél sok dologról. Életről, szeretetről, békéről, emberekről, állatokról, növényekről. Közben képek peregnek a fejemben. Ők mutatják. Hatalmas termekben - laborokban? - rengeteg ismerős és számomra ismeretlen növény nő. Egyik teremben a szél fúj, másikban az eső esik... de ezt úgy látom hogy egy-egy szellemi lény irányítja a folyamatokat. 
Közben Földanya beszél. Mondandója végére a következőt tette.

Az embereknek elsősorban nem a Föld lelkét, belső világát, rejtett tereit kellene megtisztítani akarni, hanem odafent a felszínen kellene MINDENKINEK a saját lelkének tisztába tételén gondolkodni, fáradozni. Amennyiben az emberek elkezdenek jó irányba változni, nem bántják többé az életet, az élet is elkezd megváltozni odafent. Újra rend lesz. Új arca lesz a Földnek, amit jelenleg legszebb álmainkban is nehezen tudunk elképzelni mi földlakók.

Mindenki csendben figyelte a beszédet. Értette az összes állat, a segítő szellemi lények. Kísérőm sem szólt semmit. Én sem tettem. Éreztem, talán ez egy üzenet, amit el kell hoznom és továbbadnom. Aztán hogy mit kezdünk vele??? Mi emberek...

Földanya elmondta és megmutatta amit szeretett volna. Ezek után felállt, lejött a trónus emelvényéről, majd visszakísért bennünk a fa előtti nagy térre. Ott elbúcsúztunk tőle. Nem szavakkal, csak gondolatokkal és köszönettel...
Kísérőm lépett egyet és immár újra sassá vált én meg a kis gyertyavilág a nyakán. Köröztünk még egyet-kettőt ebben a csodavilágban, majd szinte a gondolat sebességével elindultunk a visszavezető úton. Mikor felértünk, visszaváltoztunk. Én is elbúcsúztam a kísérőmtől, majd miután sasként elrepült - ahogy érkezett - én is elindultam a hatalmas kapu felé. Mikor elé értem az kinyílt és a kőszörnyek között kilépve ismét evilágon voltam.

A következő pillanatban társaim vettek körül. Megköszönve segítségüket dolgukra engedtem őket, majd egy pillanat múlva testemben landoltam. A tibeti kürtök utolsó hangjára érkeztem...
Az üzenetet elhoztam... Mindenki értse lelke szerint...
...
Elmondás alapján lejegyezte: C.L.